Számolatlanul lépkedtem a tócsák között, miközben a kirakatok tükörképét nézegettem a vizes aszfalton. Néha ugyan elém tévedt pár kósza idegen, de sok vizet nem zavartak, nem tudtak kizökkenteni egyre mélyebbre süllyedő gondolataimból. Ahogy közeledtem a vásári forgataghoz, úgy rándult egyre erősebb görcsbe a gyomrom. Újra itt a karácsony és jönnek a kényszeredett boldog családi együttlétek. Ilyenkor mindannyian nagyon szeretjük egymást, még azoknak is ajándékot veszünk, akiket ki nem állhatunk. Talán vissza kéne fordulnom - erősödött bennem az elhatározás, mikor hatalmas sikítás szelte ketté gondolataimat. Felkaptam a fejem és kit látok? Böbetke az! Sikítozva szaladt felém dunsztkötésre emlékeztető mérges színű kabátkájában, hogy hatalmas puffanással csapódjon belém. Láthatóan örül létemnek, úgy viselkedett mintha ezer éve nem látott volna. Persze sokat nőtt az utóbbi időben, most úgy ötven centi lehetett. Vigyorogva nézett a szemembe, miközben markolászta a kétkerekű banyaszatyrot aprócska kezében. Muris volt, mert a guriga legalább egy arasznyival nagyobb volt nála.
Anyád hol van? - kérdeztem megilletődve. Automatát keres, mert pénzt akar kivenni, mondta öntudatosan. Részletesen ecsetelte, mi mindent választottak ki és rakattak félre a téren keringve, mert nem volt náluk egy fillér sem. Épp próbáltam volna búcsúzkodni, mikor szívszorító hangon megszólalt – éhes vagyok, veszel nekem kürtös kalácsot? Hát most mi a túró legyen, néztem körbe tanácstalanul. Na gyere, veszek neked egyet. Próbáltam illat alapján tájékozódni, de minden keveredett mindennel. Okosan, felnőtt módjára vezettem Böbetkét, miközben turisták tucatjai botladoztak a hanyag eleganciával maga mögött húzott guruló táskában. Nem kellett sokat mennünk, mert egy közeli sátorból vörös szikrák milliói táncoltak a magasba jelezvén, hogy itt valami parázson készül. Két délceg fiatal színpadias mozdulatokkal zsonglőrködött a rudakra tekert cukrozott tésztával.
Tárazták jobbról a tartókat, majd ahogy fogyott a bal végén, úgy rakosgatták arrébb az egészet. Látszott, hogy nem először csinálják, jól begyakorolt mozdulatok ezek. Mivel nem kell számolnom a kalóriákat, vettem magamnak is egyet. Böbetkének teflonból lehet a keze, mert marokra fogta azt, ami engem égetett, és levegővétel nélkül tömte befelé a cukros micsodát tölcsér alakú szájába. Szegényke észre sem vette, hogy a kabátkája ujján lévő csillogó boa is együtt fogyott a kaláccsal. Nem szóltam neki, hisz olyan édes volt, ahogy majszolta.
Még le sem nyeltem az utolsó falatot, mikor odaszól hozzánk egy árus – látom kincsem visszajöttél a papáddal. Itt van minden, amit anyukád kiválasztott – mondta édeskés mosollyal az arcán. Egy szépen összeállított csomagot vett elő, benne amolyan cserepesen csikorgó bögrékkel és kancsóval. Tizenkétezer lesz – súgta felém sisteregve. Böbetke bólogatva nézett könnyező szemeimbe és követelően mondta – anya mindjárt itt lesz a pénzzel, fizesd ki! Igen, ez tiszta anyja, le sem tagadhatná! Na jó, kifizettem, majd óvatosan bepakoltam a gurigás táskába mindent. Innentől én húztam a szerkezetet, mert ha összetörik a csecsebecse, nekem annyi lesz.
Sodródtunk tovább a forgatagban, mikor harsonák hangjára lettem figyelmes. A Gerbeaud egyik emeletének erkélyén rezesek fújták a fagyos hangszereket. A tér egyszerre dermedt mozdulatlanságba, mindenki a magasba szegezte tekintetét. Természetesen Böbetke nyafogása zökkentett ki ismét az élvezetből, mert olyan alacsonyról nem látott a többiektől. Na gyere, felültetlek a nyakamba – mondtam neki. Épp eligazítottam vadiúj gallérom, mikor harangjáték csendült fel fényjáték kíséretében. Mint valami hatalmas fényorgona, úgy villogtak a fények a híres cukrászépület homlokzatán. Egyszer csak megállt a villogás a hármas számmal jelzett ablaknál, melynek vászna méltóságteljesen átfordult festménnyé. Milyen ünnepélyes pillanat! A nagyérdemű hosszú tapssal díjazta az eseményt, majd mindenki továbbindult.
Már kezdtem fáradni, mikor Böbetke eget rázó sikolya töltötte be ismét a teret. Eltorzult arccal és remegő szájjal nézett mélyen a szemembe, de nem láttam semmi szokatlant körülötte. Éppen tovább vonszoltam volna, de megint sikított. Akkor vettem észre, hogy az egyik bódé tetejéről fagyos víz csordogált furcsa formájú fejére. Gyorsan elővettem egy zsebkendőt és óvatosan megtörölgettem sokkolt homlokát. Göndör fürtjei ugyan jobban összeugrottak a jeges létől a szokásosnál, de szerencsére nagyobb baj nem történt. Félő, hogy így megfázik, ezért úgy gondoltam veszek neki egy szép kötött sapkát. Arrébb sem kellett mennünk, hisz épp a sapkás előtt álltunk. Szerintem az eladónak köze lehetett a dologhoz, mert már a kezében lengette azt az ízléstelen, okkersárga bojtokkal teletűzdelt, lila flitteres izét, amire Böbetke természetesen azonnal rábólintott. Hogy lehet ilyen ízlése, ezt is biztosan az anyjától örökölte – mormogtam magamban mikor kifizetetm a potom hétezret. A rémes sapkát ügyesen felhelyeztem a kis hercegnő kobakjára, de láttam az arcán, hogy megint akar valamit. No mi a baj Böbetke – kérdeztem remegő hangon. Éhes vagyok – sóhajtja felém majd a csülkös stand felé nézett szomorúan. Hát lehet egy ilyen kis picurka tündérnek nemet mondani? Talán, ha egy kicsit magasabb volna, talán. De még alacsony, ezért megsajnáltam. Végigmértük a kínálatot, nem sejtve a következményeket.
Egy hatalmas serpenyőben gyanús formájú, tojás nagyságú golyóbisok rotyogtak (jobbról az első serpenyő). Talán furcsán álhatott rajtam a sapka, mert a séf rögtön odaszaladt és basszbariton hangján kóstolóra buzdított. Furcsán vigyorgott, ezért nekiszegeztem a nagy kérdést – mi ez? Kakastöke pörkölt – mondta alpári egyszerűséggel a gyerek előtt. Már nem volt visszaút – ha ekkora a golyója, mekkora a farka – kiáltottam fel csodálkozásomban. Körülöttem hirtelen csend lett, arrébb egy idős nénike reszketve fogta be fagytól kipirult füleit. A kis Böbet vigyorogva vágta a szemembe – biztosan nagyobb, mint a tiéd! Erre természetesen már nem tudtam válaszolni, mert hirtelen nem jött ki hang a torkomon. Na jó. Meg kell, hogy mondjam, Böbetke alacsony létére sokat eszik. Öt perc alatt lement két kisebb kolbász, egy adag dinsztelt káposzta, meg némi csülök a bendőjébe. A csülök eléggé érdekesen nézett ki, mert malacszerű orra volt, melynek mindkét nyílásába hurkapálca volt döfve, végükön egy-egy sült almaszelettel. Bizarr látvány volt az biztos. Noshát nyolcezer forinttal könnyebben és egy fél disznóval nehezebben bandukoltunk tovább a vásári forgatagban. Eltipegtünk egy színpad előtt, ahol táncosok ropták a talp alá valót, mikor a távolból kiáltozásra lettem figyelmes. Böbetke, Böbetke, sikítozta valaki. Te Úr Isten, anyádról megfeledkeztem! Böbet riadtan rám nézett szögletes szemeivel, majd mindketten elindultunk a kiabáló hang felé. A tömegben csak annyit láttam, hogy valami közeledik felénk, de nagyon. Egy pillanat alatt ott termet egy nagydarab nő, aki fröcsögő hangon üvöltötte le rólam a sapkámat. Mit képzel maga szatír, engedje el a lányom kezét azonnal, mert rendőrt hívok – süvítette éles, rekedt hangján az asszony, majd egy mozdulattal kitépte kezemből Böbetkét és a porcelánnal teli táskát.
Hosszú másodpercekig dermedten álltam a tér szélén, miközben hajamat borzolta az északi szél hegyesre fent karma, majd mikor magamhoz tértem, elöntötte agyamat a forró kérdés: ki volt ez a nő? És ki az a Böbetke?
